Sok-sok vendégemről tudom, hogy a nálam tett Belső Utazása után elvégezte a Belső Utazás kísérői képzést (illetve annak alapozó hétvégéjét). Egyetlen vendégem van azonban, aki a képzés elvégzése után keresett meg engem, és mint családállító szavazott bizalmat nekem.
Több, mint 2 hónap telt el szeretett mesterem halála óta. Igen, Imre bácsi sokkal több volt nekem, mint egy edző. 9 éves koromtól ismertem, tiszteltem őt; apám helyett apám volt.
Hiszek az isteni időzítésben. És a jelekben.
Annyi nőtől hallom, hogy egyszerűennem tud a párjával szót érteni. Mintha nem is egy nyelvet beszélnének. Bizony nagy igazság, hogy nő és férfi agya teljesen másképp működik.
Sokszor írtam már arról, hogy miként ronthatja el az életünket egy-egy olyan teher, melyet valamely felmenőnktől veszünk tudattalanul magunkra, vagy épp egy olyan trauma, amit az anyaméhben szenvedtünk el, netán egy karma mag, amit előző leszületésünkkor "vetettünk el".
Korábban írtam már az ikervesztés jelenségéről, mégis úgy érzem, hogy ez a téma újabb cikket érdemel. Hogy miért?
Különös dolog a szinkronicitás. Amellett, hogy minden csoportos foglalkozásomra pont olyan emberek érkeznek, akik hihetetlen könnyedén tudnak egymáshoz is kapcsolódni, nagyon gyakran tapasztalom, hogy csoportos családállításon még a hozott téma is azonos akár a csoport felénél.
Korábban írtam már róla, hogy mennyire nem tetszik az irány, amit a mai világban látni, hogy az emberek folyton címkézik egymást.
Hogy miért pártolom azt, amikor valaki egy számára fontos szerettével jön el hozzám csoportos családállításra? Egyrészt mert azt tapasztalom, hogy ez a közös élmény mindig közelebb hozza egymáshoz az érintett feleket. Másrészt viszont ennél sokkal többről is szó van. Ha testvérek, vagy férj és feleség, esetleg szülő + gyermek érkezik együtt, akkor...
Amikor a kislányom oviba járt, sokszor láttam, hogy milyen sok anyuka igyekszik önállóságra nevelni gyermekét azzal, hogy egyedül öltözésre ösztönzi. Egyúttal igen gyakran voltam szemtanúja annak is, amikor ezek az anyukák a játszótéren árgus szemekkel követték gyermeküket mindenhova, és a kicsit is komolyabb kihívást jelentő játékok használatánál...
Nehéz ezt elhinni. Valahogy azt nevelik belénk, hogy igazából a jót is nehéz elérni. Hogy csak a szerencséseknek jár. Hogy mi, átlagemberek elégedjünk csak meg a középszerűvel, jóra ne vágyjunk. Még jobbra pedig végképp ne!
