Amikor az elme félrevezet…

A minap egy tündéri, ragyogó kék szemű, 86 éves hölgy járt nálam Belső Utazáson. Egy kedves vendégem nagymamája.

A néni testi tünettel érkezett hozzám; 2 éve hasmenés gyötri, ami miatt 18 kilogrammot le is fogyott. Mint mindig, a folyamat megkezdése előtt hosszasan elbeszélgettünk -majd 1 órát. Érkezésekor a kezébe adtam a betegségek lelki okaival foglalkozó lexikont is, amit minden esetben előveszek, ha valaki testi problémával keres meg engem.

Több részt hangosan felolvasott; "Bűntudatom van… elutasítom saját magam… haragszom magamra és el vagyok keseredve… a történések legyűrnek", de mindegyiknél azt mondta, hogy nem tudja, hogyan vonatkozik ez rá. Áttértünk tehát az "általános" beszélgetésre, melyből megtudhattam, hogy életében aktuálisan milyen nehézségben van, egy konkrét szeretett személlyel milyen fájdalmas megélései vannak. Logikusnak tűnt, hogy a folyamat ehhez a szituációhoz, illetve személyhez irányít majd bennünket, hiszen "nem tudja megemészteni" a helyzetet a hölgy.

Ehhez képest teljesen más dolog történt… A néni egy 2 évvel ezelőtti emlékhez érkezett (2 éve van a tünete, tehát tudtam, hogy annak ellenére, hogy nem az történik, amire számítottam, mégis célba értünk), melyben végtelen szomorúság töltötte el. Könnyekben kitörve mesélte el, hogy kedvenc házörzőjét el kellett altatnia bélrák miatt (és bizony a hasmenés is a béllel kapcsolatos tünet!), de rettenetesen bántotta a bűntudat, hogy nem tudott mellette állni, amikor az altató injekciót a kutyus megkapta.

Miután végigmentük az összes egymásra rakódott érzelmen (gyász, veszteség, szomorúság, elkeseredettség, önharag, stb. ), és a forrásból (nyugalom) visszamostuk a szinteket, arra kértem a nénit, hogy képzelje el a tábortüzet, ahol bizony a kutyusával találkozott! Kértem, hogy úgy beszéljen hozzá hangosan, mintha valóban itt lenne vele szemben, és ő sírva mondta el, hogy mennyire bántja, hogy nem lehetett kedvence támasza az utolsó pillanatban, mert képtelen volt az altató injekció hatását végignézni, illetve mert az orvos kifejezetten kérte, hogy menjen ki. Bocsánatot kért a kutyától, aki ekkor puszit adott az arcára, amiből a vendégem érezte; nincs baj. Megkérdeztem tőle, hogy érzi-e a szívében is a megbocsátást, amire igennel válaszolt. Ekkor azt is megkérdeztem, hogy meg tud-e immár ő is nyugodni, amire a szintén igenlő válasz mellett a kisimult mosolya is válasz volt.

Összefoglalva tehát a történet üzenetét; soha ne hagyd, hogy az elméd megtévesszen; a gyökérokot mindig a tudatalattiban érdemes keresni!