Az öngyilkosok tényleg pokolra jutnak?

A régi időkben az élt a köztudatban, hogy egyszer élünk, majd elbíráltatunk és a cselekedeteink tükrében a mennybe, avagy a pokolra jutunk. Ez a gondolat remek eszköz volt az emberek jó irányba történő befolyásolására, hiszen aki nem akart pokolra jutni, az minden erejével igyekezett minden törvényt, előírást betartva élni.

Mára ebből a szigorú felfogásból sok egyéb teória született, az én meglátásom szerint alapvetően többször születünk le és minden egyes életünknek értelme van. Nem pusztán annyi, hogy az aktuálisban "jók" legyünk, hanem egy hosszútávú önfejlesztési lánc apró darabjai az egyes leszületéseink. Nem hiszek abban, hogy ha "rosszak" vagyunk, pokolra jutunk, ha pedig jók, akkor a mennybe. Nem gondolnám, hogy Isten megbüntet minket, ha hibát követünk el. Meglátásom szerint saját magunk tartunk számadást önmagunkkal (lélekcsoportunk vezetőjének segítségével) amikor az egyes reinkarnációink véget érnek. Ott, a lélektérben újra birtokába kerülünk minden információnak, amit leszületésünkkor elfeledtünk: mik voltak a céljaink; kik és hogyan segítettek minket, hogy elérjük őket; milyen főbb állomásokon mentünk keresztül; milyen eredménnyel teljesítettük az önmagunk elé eltervezett feladatokat.

S hogy mindez miről jutott eszembe? A héten volt egy vendégem, aki a folyamatában az öngyilkos anyukájától búcsúzott el. A hölgyet akkor kezdte el a legerőteljesebben rázni a zokogás, amikor az rémlett fel benne, hogy Anyukája örök bűnhődésre van kárhoztatva amiatt, mert saját kezével vetett véget az életének. Erről beugrott, hogy láttam korábban egy spirituális filmet (Nosso Lar -Otthonunk), melyben a főszereplő orvos pokolra kerül öngyilkosság miatt, holott valójában daganatos betegségbe hal bele. Akkor, az a film nagyon szemfeltáró volt számomra, hiszen arra hívta fel a figyelmet, hogy valaki nem csak úgy lehet öngyilkos, hogy túladagolja az altatót, vagy felvágja az ereit (stb.), hanem indirekt módon is, azaz ha valaki folyton csak hajtja magát és nem törődik saját egészségével; valahol ez is öngyilkosságnak minősül...

Azonban nézve szeretett vendégem szívszaggató sírását, nem ilyen szempontból rémlett fel ez a film. Éppen ellenkezőleg: a fent leírt gondolatmenetem jelent meg bennem. Nem hiszem, hogy Isten büntet. Mi az ő gyermekei vagyunk. Ahogyan mi sem juttatnánk pokolra saját fiunkat/lányunkat azért, mert rosszat csinált; meglátásom szerint ő sem tenne ilyet velünk. Az öngyilkosság következménye szerintem az, hogy a következő életünkben visszalépünk a "start" mezőre. Fejlődésünket tehát az új életünkben onnan kell folytatnunk, ahol a mostaniban feladtuk a harcot, hogy képessé váljunk azt a nehézséget is leküzdeni, és általa a kívánt fejlődést elérni.

A kép részlet a filmből. 

A teljes on-line Nő vagyok magazin ITT olvasható.