Innen szép nyerni!

Megzuhanás. Hitehagyottság. Reményvesztettség. Ez már túl sok. Elegem van. Nem bírom tovább. Feladom.

2013. április. 4 év alatt eltemettem a harmadik hozzám legközelebb álló embert is. A párkapcsolatom vakvágányra futott. Egyedül küzdöttem lelkem viharaival.

Úgy éreztem, nincs tovább. Túl sok rajtam a teher, összeroppanok. Egy rossz szó elég volt bárkitől, hogy könnyekben törjek ki. Ekkor még elég friss volt az önismereti út, amin jártam. Az az alig két évnyi önmunka pedig semmire sem volt elegendő ahhoz, hogy lássam a fényt az alagút végén. Nem, én semmilyen fényt nem láttam. Mintha egy kút legmélyére kerültem volna, ahol még a kávát is rám húzták.

Bevallom, táppénzre kellett mennem, sőt valami antidepresszánst is elfogadtam az orvostól. Drága Edit barátnőmmel Balatonra utaztunk, hogy kitisztuljon a fejem. Emlékszem; hánytam a gyógyszertől, úgyhogy nem is tudtam szedni. Csak ültem a mi magyar tengerünk partján és nem tudtam, mi tévő legyek. Aztán teltek a napok és egyre jobban belenyugodtam a helyzetembe. Rájöttem; ennél mélyebben már semmi sincs, ami azért jó hír, mert CSAK FELFELÉ vihet tovább az út!

Visszatértem a Kirko iskola padjába és folytattam a felismeréseim sorozatát. A sorsfordító megértésem azonban otthon, takarítás közben ért, mialatt Villás Béla egyik előadását hallgattam. Azt mondta: "mindenki hisz Istenben, csak van, aki beszél hozzá és van, aki káromolja" Nos, én ekkor már nagyjából 20 éve az utóbbi csoportba tartoztam. Komoly ateistának vallottam magam, miközben minden káromkodásomba Istent szőttem bele. Megértettem: nem "nem hiszek benne", hanem haragszom Rá! Aztán beugrott egy újabb gondolat: "Isten a legerősebb katonáinak adja a legnehezebb terheket". Rájöttem; mindent túléltem, büszke lehetek magamra! Fel kell állnom és elindulnom a jövőm felé!

Éreztem: innentől már jobb dolgok várnak rám! Megszenvedtem már a múltat s jövendőt! Varázsütésre elkezdtem tehát másként gondolkodni. Többé nem akartam magányos harcos lenni. Hinni és bízni kezdtem abban, hogy mostantól minden jóra fordul.

A felismerésem annyira erős volt, hogy úgy éreztem, hogy életem hátralevő részéhez szükségem van Isten áldására. Hamarosan beiratkoztam hát Hantos Péter lelkipásztorhoz hittanra, és életem 33.évében megkeresztelkedtem az Ócsán található csodálatos középkori református műemlék templomban.

Azóta rengeteg dolog történt, melyek között voltak még bőven újabb nehézségek, összességében azonban az életem mégis jó irányba fordult, hiszen megtaláltam és felismertem az életem célját. Megértettem, hogy a sok nehézséget azért kaptam, hogy segítővé váljak. Olyan segítővé, aki nem csupán könyvekből tanulja az emberi lélek mélységeit, hanem sok-sok nehézséget túlélve építi fel önmagát, hogy hiteles példáján keresztül segíthessen másoknak ugyanezt elérni. Erről fog szólni az idén tavasszal megjelenő, Belső Utazás Szandrával című könyvem, melynek borítója még tervezés alatt van, de a kép üzenete már látható az egyik szeretett vendégem –Emka, azaz Megyesi Klára- most még félkész rajzán.

ITT találod a teljes on-line Nő vagyok magazint.