Te a jó, vagy a rossz dolgokat szoktad észrevenni?
Kislányom tavaly ősz óta gyakorlatilag 1-2 hetente légúti megbetegedéssel küzd, ami már kezdett a hallásának rovására is menni. Nem volt hát mit tenni; az óvónénik tanácsára az iskola megkezdése előtt beneveztünk az orrmanduláját eltávolító műtétre.
A budapesti László kórházba mentünk, 2 nappal ezelőtt; ott estünk át ezen a megpróbáltatáson.
Ez az írás most azért születik, mert a szívem tele van hálával. Az a kedvesség és szeretet, amivel az orvosok és nővérek fordultak hozzánk: példaértékű! Mindenki tudja, hogy az orrmandula kiszedése egy rutinműtét, de aki anyaként már átélte, az azzal is tisztában van, hogy ennek ellenére édesanyaként rettenetes dolog átélni. Pontosan emlékszem arra, amikor én voltam a kislányomhoz hasonló korú, és az én mandulámat vették ki. Én bizony csak egy érzéstelenítőt kaptam, altatást nem. A szüleim nem lehettek velem, egyedül kellett megbirkóznom a helyzettel. Emlékszem, ahogy az orvos azt mondja "meg fog csípni egy zöld szúnyog", majd megkapom az injekciót, amit követően egy fiatalember ölben bevisz a műtőbe, beültet egy székbe. A székben ülve rémlik, ahogy megkérdezem az orvost a műszereket látva, hogy: "ez micsoda?", ő pedig azt válaszolja: "csokimérő". A következő pillanatban ez a csokimérő kifeszíti a számat, az orvos pedig kivágja a mandulát és folyik a vérem...
Ehhez képest én bent lehettem a
kislányommal amikor megkapta a bódítót elkísérhettem a műtőig, és ott lehettem
az ajtóban, amikor kitolták. Csupán abban az időszakban nem voltam mellette,
amire nem is emlékszik; mert bizony neki már altatásban csinálták. A kórházban
saját ágyat kaptam, sőt ellátást is. Az orvos viccelődött, a nővérek mindenre
figyeltek. Egyikük odajött hozzám, amikor könnyeimmel küszködve álltam a műtő
ajtajában és (komolyan, mintha egy angyal lépett volna oda) azt mondta:
"Anyuka, minden rendben lesz, most van 30 perce, menjen ki a levegőre,
sétáljon egyet, vagy vegyen valami finomat a büfében. Minden rendben
lesz." Még meg is ölelt... Elképesztőnek tartom, amikor valaki több
évtized egészségügyi munka után még képes efféle lelki támaszt is nyújtani.
A szívem tele van hálával. A képeken
látszik, hogy egyrészt a kórtermek fel vannak újítva (saját fürdőszoba is
tartozik hozzájuk), másrészt a dolgozók még kedves fotók kiragasztására,
oklevél készítésére sem sajnálták a fáradtságot, hogy a gyerekek otthonosabban
érezzék magukat.
Liza az operáció utáni reggelen azt mondta, hogy "jó itt".
Igen. Az ágyneműt és az evőeszközöket magamnak
vinnem kellett. Igen, az ablakokon nem volt szúnyogháló, és igen, a nővérek
szigorúak voltak a szabályok betartását illetően. No és igen; a szobatársunk
(szintén anyuka a kislányával), bizony folyton csak panaszkodott, főként a
szúnyogokra, és hogy miért nem oldják meg a helyeztet.
DE! Mi döntjük el, mire figyelünk (és hívjuk fel gyermekeink figyelmét)! Az apró negatív részletekre, vagy a szeretetre, és az összképre, ami segít átlendülnünk egy ilyen nehéz helyzeten...
