Vajon miért nem lehetünk büszkék magunkra?
Olyan, mintha az élne a köztudatban, hogy bocsánatosabb bűn, ha valaki szégyelli magát valamiért, mintha büszke lenne magára.
Pedig ha tudná mindenki, hogy a szégyen érzése micsoda visszatartó erő az ember életében...!
Ha valaki a szégyen, bűntudat energiájában éli a mindennapjait (még akkor is, ha ezek az érzések kevésbé a felszínen, inkább a mélyben lapulnak meg), akkor törvényszerű, hogy nem tudja vágyott céljait elérni, hiszen ezek a tudatalatti érzelmek blokkolják boldogulását azt az üzenetet közvetítve, hogy az illető egész egyszerűen nem érdemli meg a jót!
Mégis miért van akkor az, hogy ezek a visszahúzó érzések valahogyan elfogadottabbak a köztudatban? Miért tartják az emberek ösztönösen jó embernek azt, aki marcangolja magát, és vélekednek ítélkezően arról, aki pedig büszke magára?
Miért minősül elítélendőnek az, ha valaki tisztában van az értékeivel és/vagy az elért eredményeivel, és ki meri húzni magát, azt mondva, "igen, ez vagyok én, ezt értem el én"?
Tudom, hogy az irigységtől való félelem váltja ki a legtöbb emberből azt, hogy inkább lefojtja saját sikereit, semmint felvállalja, hogy eredményes emberként mások által negatív megítélést kapjon. Én azonban azt mondom, hogy itt az ideje, hogy elkezdjünk örülni egymás sikerének és annak, ha valaki leteszi az önmarcangoló energiáit és átáll az önmagukkal elégedettek oldalára!
A magabiztosság nem egyenlő a nagyképűséggel, lenézéssel!!! Ezt véssük végre mindannyian a szívünkbe! Kezdjük el tudatosan számbavenni erényeinket és elért sikereinket! Ne hajszoljuk az újabb kihívást okozó feladatot anélkül, hogy megveregetnénk a saját vállunkat az éppen lezárt, sikeresen teljesített feladat miatt! Álljunk meg és ünnepeljünk, jutalmazzuk meg magunkat! Kezdjük el ilyen módon erősíteni önszeretetünket és a HÁLA érzését a szívünkben, mert ezekből az energiákból tudunk újabb csodákat teremteni, méghozzá sokkal könnyedebben!
Ha mi
nem tanuljuk meg szeretni magunkat, akkor hogy várhatjuk el mástól, hogy
szeressen minket??
