Valahol érzed, hogy nem a tiéd...?

Több, mint 2 hónap telt el szeretett mesterem halála óta. Igen, Imre bácsi sokkal több volt nekem, mint egy edző. 9 éves koromtól ismertem, tiszteltem őt; apám helyett apám volt.

Az elvesztése sokkal jobban megviselt, mint amikor saját, vérszerinti apámat temettem. Elfogadtam, hogy így van ez rendjén; megadtam magamnak az időt, sírtam amennyit jól esett, és tudomásul vettem, hogy heteken át önmagam árnyéka vagyok. 2 hónap után kezdtem már jobban lenni, de a héten újra rámtört egy megmagyarázhatatlan "semminek semmi értelme" érzés. A gyermekemmel szemben is visszatért az a fajta türelmetlenség (menekülhetnék előle) hangulat, amit a halálhírt követő hetekben velem volt.

Úgy döntöttem, ebbe már nem törődöm bele! Elővettem Laci bácsitól (Nani apukájától) vett fabábuimat, és stratégiai állításba kezdtem. Kiraktam a szereplőket anélkül, hogy tudtam volna ki, kit képvisel, és elkezdtem engedni megérkezni rajtuk keresztül a keresett válaszokat.

Sosem jártam még így. Mindig szépen végigelemzem az összes szereplőt, leírok mindenkiről minden megérzést, és csak a végén fedem fel magamnak, hogy ki, kit képviselt. Most nem ez történt. Kiraktam ugyan a figurákat, de azt éreztem, hogy a nagy pingvin az egyetlen igazán fontos figura az egészben! Ezt írtam róla fel magamnak: "Minden körülötte forog, cuki, de nyomasztó, folyton figyelemre van szüksége." Bevallom, abban a lelkiállapotomban a gyermekemre asszociáltam, akit végtelenül szeretek ugyan, de anyaként ki ne ismerné a menekülhetnék érzést az újabb "Anya gyere, Anya nézd!" felszólításokat hallva...

Amikor felírtam ezt a gondolatot, azt éreztem, hogy ahelyett, hogy a többi figura jellemzésére áttérnék, nekem most meg kell néznem, hogy valóban Lizát képviseli-e ez a figura. Nagyon megdöbbentem, amikor elolvastam a cetli túloldalát, és megértettem; nem, ez bizony az Anyukám bábuja...

Azonnal összeállt a fejemben a kép. Ez a "semminek semmi értelme" valójában a depressziós anyám megélése, aki éppen 44 éves volt (ahogy én most), amikor (2évvel Édesanyja halála után) elvesztette az apukáját. Ő volt az, aki akkor így érzett; teljesen magába zárkózott, és utólag el tudom képzelni, hogy mennyire idegesíthettem én, a folyton csacsogó 11 éves lánya.

Azonnal mentem is a kis faházamba, a nagy bábunak odaadtam Anyukám energiáját, a súlyzómat a kezembe vettem, és már törtek is fel belőlem az oldómondatok, melyek arról szóltak, mennyire sajnálom ami Édesanyámmal történt, hogy elveszítette a szüleit, hogy nem érezte az élet értelmét, hogy ebben az állapotában csak idegesítette a lánya (én) és hogy magamra vettem a terhét, de nem akarom tovább cipelni.

Bevallom, düh is jött ki belőlem, könnyek is; rossz volt érezni, hogy zavartam őt. Mégis, amikor a terhet letettem fantasztikus megkönnyebbülés érkezett hozzám; hiszen én nagyon is imádom a lányomat és a hivatásomat; szeretek élni, és igaz hála van mindezért a szívemben.