Cikkeim a Nő vagyok magazinban

Jómagam imádom a kutyákat. Gyermekkoromban valódi támaszom volt a rotink és a kis keverék kutyusunk, amikor otthon állt a bál. Úgy gondolom, hogy ezektől a négylábúaktól olyan feltétel nélküli szeretetet kaphat az ember, amit valóban csak ők tudnak adni. Emellett mindig is úgy gondoltam, hogy az ebek megérzik, ha az ember fél, és akkor válnak...

Ismerős a mondás? Te is figyelsz arra, hogy ha a pároddal sétálsz, akkor a nő menjen a jobb, a férfi pedig a bal oldalon? Vagy azt a közhiedelmet ismered, hogy azért kell ennek így lennie, mert tradícionálisan a férfi a bal oldalára kötötte a kardot, ami egy esetleges támadás kivédése esetén megkarcolhatná a nőt, ha ő a balon menne?

Azt mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít...

Korábbi cikkemben már írtam róla, hogy miért veszélyesek a titkok egy családban...

Megzuhanás. Hitehagyottság. Reményvesztettség. Ez már túl sok. Elegem van. Nem bírom tovább. Feladom.

El tudod képzelni, hogy bőséget teremteni erőlködésmentesen is lehet? Nehéz elhinni, igaz? Főként, ha hozzám hasonló anyagi háttérű gyermekkorod, fiatalságod volt...

A régi időkben az élt a köztudatban, hogy egyszer élünk, majd elbíráltatunk és a cselekedeteink tükrében a mennybe, avagy a pokolra jutunk. Ez a gondolat remek eszköz volt az emberek jó irányba történő befolyásolására, hiszen aki nem akart pokolra jutni, az minden erejével igyekezett minden törvényt, előírást betartva élni.

Ha annyiszor kaptam volna 1 millió forintot, ahányszor én az utóbbi 1-2 évben azt hallottam valakitől, hogy ez, vagy az az ismerőse nárcisztikus, akkor asszem már milliomos lennék… Úgy érzem, az elmúlt években ez a szó egyszerűen felkapott lett, és ha valaki egy kicsit is önzőbb, vagy szókimondóbb, akkor már megkapja ezt a bélyeget.

Mai gondolataimat a most pénteki csoportos családállításom egy –pontosabban két- résztvevője ihlette.

Mit szólsz, ha azt mondom, az igazság szerintem valahol a kettő között van?